Mentés
Az alábbi történet fikció; szereplői és eseményei kitaláltak. Egy régi konyha kiürítése közben nem minden fér bele a felcímkézett dobozokba. Néha egy hétköznapi lábas mellett derül ki, hogy ugyanannál az asztalnál mindenki másra várt.
1. A lábas füle
A lábas füle beleakadt a doboz szélébe. Dóra húzott rajta még egyet, mire az alágyűrt újság megroppant, és az egyik fedő csörömpölve lecsúszott a kövezetre. A hang túl nagy volt a félig üres konyhában. Régen elnyelte volna a rádió, a vízcsap, a nagymamája papucsának csoszogása. Most az ablak mellett álló szekrény csupasz polcai visszaadták.
, Azt a kék lábast is vidd a többihez, mondta az anyja.
Dóra a perem alá nyúlt. A zománc ép volt, a két fogantyú mellett régi, barnás elszíneződés ült. A belseje tisztán, szárazon csillogott. Mégis úgy tartotta maga előtt, mintha valami kiömlene belőle, ha hirtelen megmozdul.
Ilona a mosogató melletti széken ült, és tányérok közé hajtogatott papírt. Minden második tányérnál megnyomta a jobb hüvelykujját, aztán folytatta. Dóra ezt csak most vette észre.
, Ebben csinálta mama a pörköltet.
, Másban is.
, De ebben volt az a szaft.
Az anyja felnézett.
, Szaft minden pörköltben volt, Dóri.
A földön Lili guggolt, és az üres befőttesüvegekhez keresett megfelelő tetőt. Kilencéves volt, ugyanannyi, mint Dóra abban az emlékben, amely most olyan váratlanul bukkant fel, hogy a kezében tartott lábas súlyát is másnak érezte. A kenyér héja karcolta a szájpadlását, belül pedig puha volt, nehéz a vöröses szafttól. A nagymamája egy kistányért tolt elé, mielőtt megengedte volna, hogy hozzáérjen.
, Van még benne?, kérdezte Lili.
, Nincs, kicsim. Csak eszembe jutott valami.
, Akkor miért szagoltad meg?
Dóra nem tudott rögtön felelni. Valóban közelebb emelte az arcához az üres edényt.
Hétfőn jöttek a költöztetők. Kedden átadták a kulcsokat az új tulajdonosnak. A nagymama már négy éve nem élt, a házat azóta Ilona tartotta rendben: szellőztetett, számlákat fizetett, télen figyelte a fűtést. Dóra havonta megkérdezte telefonon, kell-e segítség. Az anyja többnyire azt mondta, majd szól.
Aztán három hete szólt. Dóra szabadságot kért hétfőre, táblázatot készített a teendőkről, és hozott két tekercs széles ragasztószalagot. A táblázatban külön sor jutott a konyhának, a kamrának, a padlásnak. Annak nem jutott sor, mit kezdjenek azzal, amikor az egyikük dolgozni akar, a másik pedig hirtelen visszamenne harminc évet.
, Ezt elvinném, mondta Dóra.
, Vidd.
Az anyja túl gyorsan válaszolt. Dóra valami történetet várt hozzá, egy nevetést, legalább azt, hogy vigyázzon rá. Ehelyett Ilona az üres doboz felé mutatott.
, Csak csomagold be, mert így estére sem végzünk.
Dóra letette a lábast az asztalra. A négyzetes abrosz már nem volt rajta; a fa szélén világos csík maradt ott, ahol évekig lelógott az anyag. Lili közben megtalálta az egyik üveg fedelét.
, Ez jó rá, jelentette ki, és elégedetten meghúzta.
A felnőttek nem néztek oda. A gyerek újra lecsavarta, aztán lassabban visszatette, hogy most már észrevegyék.
2. A füzet hátulja
A kamra legalsó polcán egy lapos kartondoboz állt, benne gombok, régi szemüvegtok és három iskolai füzet. Dóra az első kettőt félretette. A harmadik borítóján felismerte a saját nevét. A betűk fölé annak idején virágokat rajzolt, olyan erősen nyomva a ceruzát, hogy a következő lapokon is kitapintható volt a körvonaluk.
Az elején szorzások álltak. Hátul más kézírás kezdődött: apró, jobbra dőlő számok, mellettük rövid szavak. Villany. Busz. Cipőtalp. Hús. A következő oldalon néhány összeg át volt húzva, és alájuk kisebb került.
, Ez a tiéd?, kérdezte az anyjától.
Ilona a küszöbről nézte.
, A vége igen. Neked már nem kellett.
Dóra végigsimított egy soron. Soha nem gondolt arra, mi történt a füzeteivel, miután beteltek vagy megunta őket. Arra emlékezett, hogy a nagymamája a megmaradt lapokat bevásárlócédulának tépte ki. Az anyja ezek szerint nem tépte ki mindet.
Lili az ajtófélfának dőlt.
, Ez recept?
, Bevásárlás meg kiadások, felelte Ilona.
, Akkor nem lehet kidobni? Hátha még kell.
, Már nem kell.
Dóra tovább lapozott. Két oldal között egy lapos kenyérzacskó maradt, gondosan összehajtva. Nem volt benne semmi, csak a hajtásokba szorult néhány megsötétedett morzsa. Visszatette a helyére. Hirtelen zavarba ejtőnek érezte, hogy egy tárgyból, amelyet az anyja valaha egyszerűen használni akart, most ő jelentést próbál előbányászni.
, Ne olvasd úgy, mintha titkos napló lenne, mondta Ilona.
, Nem úgy olvasom.
, De úgy nézel rám.
Dóra becsukta a füzetet. Az anyja nem emelte fel a hangját. Ettől még rosszabbul esett. Valami gyengédet akart kérdezni, de a kérdés helyén csak az maradt: miért nem lehet egy szép emléket szépnek hagyni?
, Ti akkor szegények voltatok?, kérdezte Lili.
Ilona lehajolt az egyik üres dobozért, és közben válaszolt.
, Volt, amire jutott, volt, amire várni kellett.
, Mint a görkorcsolyámra?
, Olyasmi. Csak néha olyan dolgokra is várni kellett, amiket nem lehetett elfelejteni, ha nem vettük meg.
Lili ezen láthatóan gondolkodott. Aztán megkérdezte, elviheti-e a gombokat. Ilona bólintott, és a gyerek a doboz fölé hajolt, kiválogatta a nagyobbakat.
Dóra a füzetet az asztalra tette a lábas mellé. Eszébe jutott a konyha régi függönye, amelynek alsó szélét annyiszor mosták, hogy világosabb volt a felsőnél. Eszébe jutott a szék, amelyen nem érte el a földet a lába. És egy csütörtök délután, amikor még azt hitte, a családjukból annyit mutathat meg másoknak, amennyit ő maga kiválaszt.
Az anyja már megint a tányérokat csomagolta. Dóra odatette elé a következő tiszta papírlapot. Ilona elvette. Egyelőre ennyi fért közéjük.
3. A vendégnek ígért délután
Eszternek két cipzárja volt a tolltartóján. Az egyik mögött a ceruzák sorakoztak, a másikban radír, hegyező és egy apró, fényes olló. Dóra különösen az ollót irigyelte. Otthon a konyhafiókban tartották a nagyot, és mindig meg kellett kérdeznie, elveheti-e.
Amikor Eszter először át akart menni hozzájuk, Dóra azt mondta, csütörtökön palacsinta lesz. Nem kérdezte meg előtte senkitől. A palacsinta ünnepélyesnek tűnt, mégis olyan ételnek, amelyet a nagymamája bármikor elő tudott teremteni. Mint a tiszta zsebkendőt vagy a megfelelő gombot.
, Ezt mikor beszéltük meg?, kérdezte a nagymamája szerdán.
Dóra a konyhaszék lábával húzott egy vonalat a kövön.
, Azt hittem, lehet.
, Holnap pörkölt lesz. Anyád azt kérte.
, De Eszter jön.
, Neki is adunk.
Ez a válasz egyáltalán nem oldotta meg azt, amit Dóra problémának érzett. A nagymamája viszont már a hagymás kosarat igazította vissza a polcra.
Csütörtökön az anyja korán elment, és a szokottnál korábban is érkezett haza. Dóra örült volna neki, ha Ilona nem ül le rögtön a szobában, még a kabátját sem akasztva fel. A cipőjét a sarkánál fogva húzta le, egyik lábával segítve a másikat.
, Eszter mindjárt jön, mondta Dóra.
, Tudom.
, Nem lehetne feltenni azt a másik terítőt?
Ilona a kislányra nézett.
, Tiszta, ami fent van.
, De azon virág van.
, Ezen meg kocka.
A nagymamája végül kicserélte. Nem szólt hozzá semmit, csak összefogta a régi abrosz négy sarkát, hogy a morzsák ne hulljanak a földre. Dóra úgy érezte, nyert. Az anyja közben becsukta a szemét a fotelben. A nagymama az asztal egyik végére tette az iskolai füzetet, és két számoszlopot összeadott. Dóra ebből akkor csak annyit látott, hogy a felnőttek nem készülnek elég komolyan a vendégére.
A kész pörkölt a kék lábasban állt. A nagymamája levette a tűzről, majd egy kis tányérba kanalazott a szaftból. A hagyma puha darabjai a tányér közepén maradtak, körülöttük fényes, vörösbarna réteg terült el. Kenyeret vágott, és megvárta, amíg a szaft már nem gőzölt erősen.
Dóra közelebb húzta a székét. Ezt a falatot máskor külön kérte. Szerette a kenyér egyik végét szárazon hagyni, hogy legyen hol megfogni, aztán figyelni, meddig kúszik fel a színe a világos bélzetben. Ha túl sokáig tartotta benne, letört a puha rész. Akkor kanállal kellett utána halásznia, amit a nagymamája mosolyogva nézett.
Aznap azonban a virágos terítőn álló kistányér egyszerre kevésnek látszott. Dóra átnézett a konyhaajtón a szobába. Az anyja karja a fotel támláján feküdt, a kabát ujja lelógott róla.
, A rendes tányérokat nem vesszük elő?, kérdezte.
, Elővesszük, amikor ebédelünk, mondta a nagymamája., Ez csak addig van.
A kapu ekkor megcsikordult. Dóra letette a kenyeret, és úgy ugrott fel, hogy a szék nekiment a falnak.
4. Amit a kapuból lehetett látni
Eszter piros gumicsizmában érkezett, mert az iskola és a ház közötti üres telken tócsák álltak. A csizmát a küszöb előtt hagyta, és a harisnyája talpán rögtön megtapadt két kenyérmorzsa. Dóra ezt is észrevette, mintha neki kellene ellenőriznie mindent, ami a vendég szemébe kerülhet.
, Szia, Eszterkém, mondta a nagymamája., Kérsz egy kis kenyeret, amíg terítek?
Eszter az asztalra nézett.
, Ez csak a leve?
Nem volt gúny a hangjában. Talán egyszerűen nem látott még így külön kitett pörköltszaftot. Dóra azonban már azelőtt válaszolt, hogy a nagymamája megszólalhatott volna.
, Én ilyet nem eszem.
A mondat olyan gyorsan jött ki, hogy maga is meglepődött. A kezét az asztal alá húzta. A hüvelykujján még ott volt egy apró, piros folt attól, hogy korábban hozzáért a kenyér beáztatott végéhez.
A nagymamája keze a kenyér fölött maradt egy pillanatra. Aztán letette a szeletet a tányér szélére.
, Jó. Akkor majd eszel mást.
Nem kérdezte meg, mikor változott meg Dóra ízlése. Nem mesélte el Eszternek, hogy a kislány máskor őt figyeli, mikor veheti le a fedőt. Elővette a nagy tányérokat, és a két gyerek a szobába ment.
Dóra megmutatta a könyveit. Eszter leült a szőnyegre, de nem kezdett lapozni.
, Felhívhatom anyut?, kérdezte.
Dóra szíve nagyot dobbant. Biztosan haza akar menni.
, Miért?
, Mert azt mondta, hívjam fel, amikor ideérek.
A telefon az előszobában állt. Eszter elmondta, hogy megérkezett, aztán megkérdezte, a kishúga megette-e az ebédjét. Dóra a fal melletti széken várta. Hallotta, hogy a barátnője nevet valamin, amit az anyja mondott, és nem tudta eldönteni, megkönnyebbüljön-e vagy még jobban szégyellje magát. Eszter egész más dolgokra figyelt, mint amiktől ő az előző nap óta tartott.
Az ebédnél mindketten kaptak húst, köretet és savanyúságot. Eszter jó étvággyal evett. Ilona is kijött a szobából, a kabátját végre felakasztotta. Dóra kerülte a tekintetét, pedig az anyja nem kérdezett semmit.
Amikor Eszter elment, a nagymamája a mosogatónál állt. Dóra mellé lépett.
, Elmosogassam a kistányért?
, Már elmostam.
, Én csak azért mondtam…
A nagymamája megfordította a kezében tartott bögrét, és kiöntötte belőle a vizet.
, Mit?
Dóra nem tudta befejezni. Azt sem tudta rendesen megfogalmazni, mitől ijedt meg. Attól, hogy Eszter meglát valamit, amit ő addig szeretett? Attól, hogy otthon elmeséli? Vagy attól, hogy ezután az iskolában már nemcsak a tolltartójuk lesz különböző?
, Semmit, mondta.
Este az anyja a szobájában megkérdezte, jó volt-e a délután. Dóra igent mondott. Ilona megigazította rajta a takarót, és eloltották a lámpát. A kislány arra várt, hogy mégis visszajön, és előhozza a konyhai mondatot. Az anyja nem jött vissza. Dóra sokáig hallgatta a csap hangját a falon át, majd elaludt anélkül, hogy bárkinek elmondta volna, mire várt.
5. Ugyanaz a konyha, másik szék
, Emlékszel Eszterre?, kérdezte Dóra.
Ilona az utolsó tányér tetejére tett egy összehajtott konyharuhát.
, A gumicsizmás kislányra?
Dóra bólintott.
, Egyszer azt mondtam előtte, hogy nem eszem szaftos kenyeret.
, Hallottam.
Dóra az anyja arcát nézte. A mondat rövidsége meglepte. Az emlék benne évek alatt magányos kis jelenetté vált, amelynek egyetlen tanúja volt a nagymamája. Most kiderült, hogy a szoba csukottnak hitt ajtaja mögött az anyja is ott volt.
, Miért nem szóltál?
, Mit kellett volna mondanom?
, Hogy ne beszéljek így.
Ilona a doboz két hosszabbik fülét behajtotta.
, Gondoltam, majd később. Aztán este már annak örültem, hogy elaludtál.
Dóra elfordította a fejét. Ez sem az a válasz volt, amelyet előre elképzelt.
, Nekem olyan jó volt itt, mondta.
, Tudom.
, Te meg úgy beszélsz róla, mintha csak teher lett volna.
Ilona letette a ragasztószalagot.
, Most a pakolás teher. Meg az, hogy három éve minden nagyobb eső után idejövök megnézni a hátsó falat. Ettől még volt itt jó is.
, Csak mintha ki akarnál dobni mindent.
, A négy rossz széket igen. A befőttesüvegekből is elég annyi, amennyit használ valaki. A lábast pedig az előbb mondtam, hogy vidd.
Lili a gombokat egy kisebb dobozba rakta, aztán óvatosan megkérdezte, kimehet-e az udvarra. Ilona bólintott. A gyerek felvette a cipőjét, és a hátsó ajtó becsukódott mögötte.
A két nő egy ideig hallgatott. Dóra rájött, hogy a szép emlékét védi olyan dolgoktól, amelyek nem is azt támadják. Az anyja csak nem akarta tovább egyedül fenntartani a helyet, ahol ez az emlék történt.
Ilona a csupasz asztalhoz húzta a székét.
, Amikor idejöttünk lakni, hálás voltam mamának. És néha alig vártam, hogy egyedül maradjak tíz percre. Ezt a kettőt te akkor nem láthattad egyszerre.
Dóra leült vele szemben. A saját gyerekkori helyére, bár a széket azóta kicserélték.
, Én arra emlékszem, hogy mindig készült valami.
, Igen. Én meg arra is, hogy néha azt szerettem volna, ne kelljen vacsora közben eldöntenem, miből veszünk neked új cipőt.
Ilona nem nézett a füzetre. Dóra viszont igen.
, Szólhattál volna, hogy segítsek a házzal.
Az anyja fáradtan elmosolyodott.
, Szólhattam volna. Te meg egyszer idejöhettél volna úgy is, hogy nem kérdezed meg előtte, van-e munka.
Dóra már nyitotta a száját, hogy felsorolja a hétvégéket, amikor nem tudott eljönni. Aztán becsukta. Az anyja nem azt mondta, hogy soha nem segített. Egy egészen konkrét hiányról beszélt, és Dóra először hagyta, hogy a mondat ott maradjon az asztalon.
6. A mondat másik vége
Az udvarról apró koppanások hallatszottak. Lili kavicsokat rakott a kút betonperemére, és mindegyiket megütögette egy másikkal. Dóra kinézett rá, majd visszafordult.
, Azt hiszem, szégyelltem, hogy csak kenyér meg szaft van a kistányéron.
, Sejtettem, mondta Ilona.
, Pedig szerettem.
, A kettő együtt is előfordul.
Dóra az asztal szélén maradt világos csíkot simogatta.
, Mama biztosan azt hitte, őt szégyellem.
Ilona megrázta a fejét.
, Ezt nem tudom. Nem beszélt nekem arról a délutánról. Te se tudhatod helyette.
Dóra megállította az ujját. Évek óta hozzáírt egy gondolatot a nagymamája mozdulatához. A kéz megállt a kenyér fölött: ezt látta. Hogy pontosan mi volt mögötte, azt sosem kérdezte meg. Most már nem kérdezhette. Ettől a hiány nem lett kisebb, de legalább nem kellett bizonyosságnak neveznie.
, Neked rosszulesett?, kérdezte.
Ilona hátradőlt.
, Igen. De én sem csak azt hallottam, amit mondtál. Egész héten számoltam, hogyan érünk a hónap végére. Amikor kijelentetted, hogy ilyet nem eszel, úgy éreztem, azt mondod, kevés, amit adunk. Pedig kilencéves voltál, és a barátnőd előtt szerettél volna valamilyennek látszani.
, Attól még csúnyán mondtam.
, Attól még csúnyán mondtad.
Az anyja nem sietett megnyugtatni. Dórának furcsán jólesett, hogy nem simítja el azonnal a dolgot.
, Sajnálom, mondta.
Ilona bólintott. Aztán hozzátette:
, Én meg sajnálom, hogy nem beszéltem veled róla. Lehetett volna egy rövid beszélgetés, és nem kellene most ekkorára nőnie.
A konyhában nem változott meg semmi látványosan. Ugyanazok a dobozok álltak a fal mellett. A hétfői költözés ugyanúgy közeledett. Dóra azonban már nem kereste, melyikük emlékezik helyesen.
, A házat eladjuk, mondta Ilona, mintha ezt is szükséges volna kimondani.
, Tudom.
, Nem szeretném, ha most úgy éreznéd, hogy meg kell mentened.
, Nem akarom megmenteni. A lábast szeretném elvinni.
, Akkor vidd. Csak ne kelljen minden vasárnap elővenned azért, hogy jó unokának érezd magad.
Dóra felnevetett, először aznap. Az anyja is elmosolyodott.
Amikor Lili visszajött, a kavicsokat a két tenyerében hozta. Megkérdezte, ezek is költözhetnek-e. Dóra egy üres dobozra mutatott, aztán átírta a telefonjában a hétfői tervet. A költöztetők előtt ő jön ide. A kulcsátadást is intézi, Ilonának nem kell még egyszer végigjárnia az üres szobákat, ha nem akarja.
, A kamrát most befejezem, mondta az anyjának., Te ülj le egy kicsit.
Ilona már tiltakozott volna, aztán visszaengedte magát a székre.
, A felső polcon a doboz nehéz. Előbb vedd ki belőle az üvegeket.
Dóra bólintott. Ez a segítség végre pontosan akkora volt, amekkorára szükség volt.
7. Még egy ebéd
Vasárnapra csak a nagyobb bútorok és néhány felcímkézett doboz maradt. Dóra reggel kenyérrel érkezett. Ilona a bejáratnál elvette tőle a szatyrot.
, Ennyi ember nincs itt, mondta, amikor meglátta a nagy veknit.
, A felét hazaviszem.
, Ezt tegnap is mondhattad volna. Akkor nem veszek én is.
Egymásra néztek, aztán Dóra letette a saját kenyerét a pultra. Nem akarta ünnepélyesre rendezni ezt a napot, mégis majdnem úgy kezdte, mintha minden tárgynak előre kijelölt szerepe lenne. Az anyja kenyere kisebb volt, kissé lapos az egyik oldalán. Azt vágták fel.
Ilona pörköltet főzött. Dóra mellette készítette a köretet, Lili pedig három tányért tett az asztalra. A kék lábast az előző nap becsomagolták, most közösen bontották ki. A papír egy darabig ellenállt a ragasztásnál, majd hirtelen szétszakadt. Lili a nagyobbik darabot kisimította, hogy később újra használhassák.
Főzés közben Dóra többször is a nagymamája mozdulatait kereste az anyjáén. Ilona azonban máshogy fogta a fakanalat, máshová tette a fedőt, és nem dúdolt. A hagymát is tovább igazgatta, mint ahogy Dóra emlékezett.
, Mama nem tett bele többet?, kérdezte egyszer.
, Lehet. Én így szoktam.
Dóra közelebb hajolt a lábashoz. Az illat ismerős volt, de nem pontosan ugyanaz. Már készült ezt megjegyezni, amikor Ilona felé nyújtotta a fakanalat.
, Keverd meg, amíg előveszem a savanyúságot.
Dóra átvette. A fedőből lecsapódott víz végigfutott a fém szélén. Az anyja a kamrából szólt ki, hogy melyik üveg legyen. Dóra a nagyobbat kérte, Lili a kisebbet, mert azt ő is ki tudja nyitni.
Így készültek el: félbehagyott mondatokkal, egy leesett villával, a mosogató mellé tett nedves konyharuhával. Dórának többször odébb kellett lépnie, hogy Ilona elférjen. A régi konyha nem lett tágasabb attól, hogy utoljára főztek benne.
Amikor minden elkészült, Ilona levette a lábast a tűzről. Dóra három kistányért keresett, aztán rájött, hogy azokat már külön dobozba tette.
, Jó lesz a rendes tányér szélén is, mondta az anyja.
Dóra szakított a kenyérből, és a magának kitett, már kellemesen meleg szaftba mártotta. Az első falatnál nem hunyta be a szemét. Lilit nézte, aki előbb a kenyér száraz részét kóstolta meg, aztán követte a mozdulatát.
, Nekem ebből még kell, mondta a gyerek.
Dóra felé tolta a kenyeret. Ilona közben szedett a pörköltből. Nem várta meg, hogy valamelyikük kimondjon egy nagy mondatot az emlékekről.
, Ízlik?, kérdezte.
, Igen, felelte Dóra., A tiéd.
Ilona egy pillanatra ránézett, majd letette a merőkanalat.
Ebéd után a maradékot kisebb dobozokba osztották, és hamar a hűtőbe tették. Lili letörölte az asztalt, Dóra mosogatott. A tiszta lábast ezúttal az anyja törölte szárazra. Mielőtt újra becsomagolták, Dóra belenézett. Csak a világos belsejét látta. Ez most elég volt.
8. A saját kistányér
Hétfőn az utolsó doboz is kikerült a házból. Dóra visszament a konyhába ellenőrizni, nem maradt-e valami a fiókokban. Az egyikben egyetlen befőttesgumi feküdt. A zsebébe tette, bár tudta, hogy semmi szüksége rá. Aztán becsukta a fiókot.
Az anyja a kapunál várt. Nem ment be még egyszer. Dóra nem hívta.
, Megvan minden?, kérdezte Ilona.
, Megvan.
A kulcsokat Dóra vitte magával. Ilona beszállt az autóba, és megkérte, hazafelé álljanak meg a bolt mellett, mert nincs otthon tej. Dórát meglepte ez az egyszerű kérés. Már készült arra, hogy valahogy elviselje az anyja fájdalmát. Tejet venni sokkal könnyebb volt, és Ilonának éppen arra volt szüksége.
A ház eladása nem tett rendet mindenben. Maradtak intéznivalók, a nappaliban hetekig kerülgették a dobozokat, és Ilona kétszer is felhívta, nem látta-e a virágos cukortartót. Dóra mindkétszer türelmesebben kereste, mint ahogy korábban tette volna.
A lábas végül Dóra alsó konyhaszekrényébe került. Nem külön polcra, nem a nagymama fényképe mellé. Egy széles serpenyő állt fölötte, ezért minden használat előtt ki kellett emelni azt is.
Néhány héttel később Dóra pörköltet főzött benne. Ilona aznap átjött vacsorázni. A lépcsőházban felhívta, hogy ne induljon le elé, már felért.
Lili a konyhában ült, és a leckéjét írta. Amikor Dóra kitett elé egy kistányérnyi szaftot, odébb tolta a füzetet. Megvárta, amíg kényelmesen meg tudta kóstolni, aztán letört egy darab kenyeret.
, Holnap átjöhet Réka?, kérdezte két falat között.
Dóra egy pillanatra megállt a kenyérvágó késsel.
, Át. Megbeszélted már vele?
, Még nem. Csak azt mondtam, hogy megkérdezlek.
, Akkor írunk az anyukájának.
Lili bólintott. Egy kevés szaft a tányér szélére került, és ő a kenyér héjával húzta vissza. Dóra nem figyelmeztette, hogy vigyázzon a füzetére. Egyszerűen arrébb tette.
Ilona az ajtóban levette a cipőjét, aztán a konyhába jött. Lili a saját tányérját tolta felé.
, Kóstold meg!
, Mindjárt szedek magamnak, mondta Ilona, és megsimította a gyerek vállát.
Dóra tiszta kistányért tett elé. Az anyja leült, szakított egy darabot a kenyérből. Együtt várták meg, amíg a frissen kitett szaft már nem volt túl meleg.
, Más lett, mint a múltkor, mondta Dóra.
Ilona megkóstolta.
, Igen. De jó.
Nem kezdte sorolni, mit csinált volna másképpen. Dóra pedig nem kérdezte, hasonlít-e a nagymamáéra.
Vacsora után Lili le akarta fényképezni a gombokból készített kis képét. Ilona tartotta neki az asztali lámpát, Dóra a telefonját adta oda. A kép kétszer homályos lett, harmadszorra sikerült. Mire végeztek, a konyhában elcsendesedett minden, csak a hűtő kapcsolt be.
Dóra a mosogatóhoz vitte a tányérokat. A sajátján egy falatnyi kenyér maradt. Megette, mielőtt megnyitotta a csapot. A héj ugyanolyan érdes volt, mint régen. Az asztalnál az anyja és a lánya arról vitatkozott, melyik gomb mutat legjobban a fényképen. Dóra letette a tányért, és odafordult, hogy ő is megnézze.
Röviden
Dóra nem tudta visszavinni magát abba a régi délutánba, és a nagymamájától sem kérdezhette meg, mit érzett akkor. Az édesanyjától még kérdezhetett. A következő közös ebéd már úgy készült el, hogy egyiküknek sem kellett ugyanarra emlékeznie.
Források
A szerkesztőség által felhasznált, ellenőrizhető források.